Az oldalra felkerült:
2005. április 9-én
Kisvonattal az alföldi télben

    Egy vasútbarát számára mindig élményt jelent felülni egy kisvasúti szerelvényre és végigzötykölődni az akár már többször is beutazott vonalon. Ha még nem járt az adott helyen, akkor fokozott érdeklődéssel indul neki az útnak. Ilyen alkalom volt számomra, amikor a reggeli, Belgrádba tartó gyorsvonattal Kiskőrösre utaztam, hogy a Kecskeméti Kisvasút eleddig nem ismert vonalszakaszait végigutazzam. A különleges eseményt ezúttal a tél adta, a lehullott hó által számomra új arcát mutatta a Bugaci puszta.

    Utamat rövid kiskőrösi sétával, és a kisvasút hajdanán gyakran használt átrakó pályaudvarának megtekintésével kezdtem. Mivel még soha nem jártam itt, érdeklődéssel szemléltem a nagyvasúti rakodáshoz egykoron használt, „I” gerendákból és sínekből épített rámpát, melyen a kisvasút kocsijait feltolhatták a normál nyomtávolságú tehervagonokra. Kicsivel arrébb régi teherkocsik hosszú sora mellett gyalogoltam el, arra gondolva, milyen szép is lenne, ha összeállítanának egy nosztalgia-tehervonatot ezekből a ma már ritkaságszámba menő járművekből és a kisvasút Bugaci Kispöfögő nevű gőzmozdonyából. A régi idők hangulatát idéző vonatozás – a jellegzetes állomásokkal tarkított vonalon – valószínűleg sok hazai és külföldi érdeklődőt vonzana ide.
    Elérkezett az indulás pillanata az egy kocsiból álló menetrend szerinti kisvonattal, melyen rajtam, a kalauzon és a mozdonyvezetőn kívül más utas nem volt. Az állomást elhagyva áthaladtunk a szabadkai fővonalat átszelő kereszteződésen, majd nekiindultunk a kiskunsági tanyavilágon keresztülvezető 54 kilométeres utunknak Kecskemét felé. Kitűnő idő volt, sütött a nap, vakítóan szikrázott a hó – igaza is volt a mozdonyvezetőnek, amikor napszemüvege után nyúlt. Egy-két tanyasi megállót elhagyva, talán Felsőcebén már felszállók is voltak, bár ők jobbára Kaskantyúig utaztak. A táj még mindig csodálatos volt, végeláthatatlan havas pusztában cserjések, gyümölcsösök váltották egymást. Elszórt magányos tanyák között kanyarogva haladtunk 20 km/h-s sebességgel. Sokfelé lehetett látni a vonat érkezésétől megriadt őzeket, nyulakat. Páhiban a mozdonyvezető egy különlegességre hívta fel figyelmemet: az egyik udvarban a kerítés mögül struccok nyújtogatták kifelé nyakukat. Ezen a vidéken nem mindennapi afrikai állatokat üzleti célból tenyésztik. Páhitól félórányi vonatozás után – Orgovány utcáit is elhagyva – rövidesen Határcsárda megállóhoz érkeztünk. Valaha itt valóban csárda állt, de ma már csak a hófödte romokat láthatja az ide látogató. Ezen romokon – néhány kiszáradt vén fán és a megálló névtábláján – kívül semmi nem volt itt, mégis megálltunk. Egy idős néni leszállt a vonatról, majd sovány vászonszatyrával nekiindult a havas úton a pusztának. Látván csodálkozásomat, elmondták, hogy a néni itt lakik egy „közeli” tanyán, a megállótól csak néhány kilométerre. A kiskőrösi szárnyvonal Törökfáinál csatlakozik a kisvasút Kecskemét – Kiskunmajsa fővonalába, idáig még fél órát zakatoltunk a tanyák és kisebb pusztai erdők között. Törökfáitól „már csak” 20 perc Kecskemét, ez a szakasz közvetlenül az 54-es főút mellett halad, így ez kevésbé érdekes része a vonalnak.
    A két és egynegyed órás út után közel másfél óra pihenő következett Kecskeméten a kiskunmajsai vonat indulásáig, ami alatt megtekintettem a járműtelepet, valamint a kisvasúti skanzent. Sajnálattal tapasztaltam, hogy a néhány évvel ezelőtt még jó állapotban levő járműkiállítás ma inkább roncstelephez hasonlít. Őrzés híján a vandálok itt is elvégezték „munkájukat". Kitört ablakok, felgyújtott és szétvert személykocsik, szemét és rendetlenség tanúskodik „áldásos tevékenységükről”, a gazdátlanságról.
    Kecskemétről Kiskunmajsára utaztam. Ezen a szakaszon folyamatos volt az utasáramlás, bár nem voltak túl sokan. Számomra a legérdekesebb itt is az volt, amikor szinte a semmi közepén levő megállóban emberek álltak – érdekes ez a tanyavilág!
    Sajnos, ahogyan a kiskőrösi vonalon is, itt sem volt minden megállóban felszálló utas. A mozdonyvezető elégedetlenségének adott hangot, hogy nem minősítenek át pár megállót feltételessé, hiszen úgy jóval gazdaságosabb lenne az üzem a felesleges gyorsítás-lassítás híján. Abban is igaza volt, hogy egyes megállókat át kellene helyezni, esetleg újakat nyitni a tanyák utasainak jobb kiszolgálása érdekében. Több helyen ugyanis kilométereket kell gyalogolni egy vasútközeli tanyától a legközelebbi megállóig. Ha ott lenne a megállót, azontúl nem kellene szabálytalanul felvennie a vonatnak a például iskolába igyekvő gyerekeket. „De hát” – mint mondta – „a vasútnál baj egyedül az utassal, meg az áruval van.” A menetidő ezen a vonalon is több két és fél óránál. Az 52 km-es út felénél kezdtem érezni, hogy már más a hangulatom, mint utam kezdetén. Közel négy óra pusztai vonatozás után megváltozik az ember lélekállapota, kezdi átérezni Petőfi Sándor Alföld című versében megfogalmazott gondolatait is. Ennyi idő után meglátja az ember a szépet a síkságban, átérzi annak hangulatát. A vonat hosszú perceken keresztül halad megállás nélkül a nyílegyenes, sík pályán, csak a lemenő nap fényében keletkező árnyéka kíséri. Egyszer csak feltűnik a távolban egy fekete kutya a fehér hómezőn, és több száz méteren keresztül nyargal a vonattal, majd egyszer csak megfordul, és fut vissza. A síneken itt-ott őzek téblábolnak, majd a vonat érkezésekor ijedten elszaladnak. Nyulak, fácánok mindenfelé. Az egyik vonalmenti tanyán lámákat tenyészt egy német férfi. Bugacpusztaháza, Bugac, Bugac felső – sorban a kisvasút állomásai, a Kiskunsági Nemzeti Park ismert, és látogatott helyei. Ilyenkor télen viszont csak a helyiek szállnak fel és le a nevezetes állomásokon, melyek hazai kisvasúti viszonylatban is különlegesek jellegzetes felvételi épületeik, raktárhelységeik, vágányzatuk miatt. Azonban az állomások még „Resiczán”, 1886-ban hengerelt sínjeiből bizony már csak egy párat fényesítenek a naponta háromszor közlekedő kisvonatok. Teherforgalom nincs, legfeljebb a néha-néha külföldi megrendelésre indított nosztalgiavonatok kedvéért kell átállítani a váltókat vonatkeresztezés céljából. Kiskunmajsára már szürkületben érkeztünk, az utasok többsége itt átszáll a Kiskunfélegyháza, ill. Kiskunhalas felé közlekedő „nagyvonatokra". Én viszont visszafelé is kisvonattal utaztam Kecskemétre, kipróbálva így az esti tanyasi járatot. A „vonatban” foglaltam helyet – az 50-es években gyártott, vaskályhás, fapados kocsiban csak két-három égő pislákolt. Indulás után a kalauz rátett néhány lapáttal a tűzre. Ezt kihasználva pár perc alatt újra felmelegítettem otthonról hozott szendvicsemet, melynek hatására kellemes szalámi illat terjedt el a kocsiban, hatva a jegyvizsgáló és a többi utas korgó gyomrára...

Jakóts Ádám (Szöveg és kép)

Turista Magazin – 2004. január
*Az első fényképet Chikán Gábor készítette. Az újságban tévedésből sajnos ez nem szerepelt.

Az oldalon szereplő bármely fénykép, vagy írás esetleges további felhasználásának
csak előzetes hozzájárulásommal tudnék örülni!