Ez a kicsit talán merésznek tűnő ötlet nem volt előzmények nélküli. Szokott útvonalunkon, Szilvásváradtól Miskolcig már többször tekertünk a Bükkben, és a táj mindannyiszor magával ragadott, tavasszal, nyáron és ősszel egyaránt. A sorból már csak a tél hiányzott, de az is csak biciklivel. Erre az őrült elhatározásra egy korábbi gyalogtúránk adott bátorítást, amikor megfigyeltük, hogy az aszfaltozott erdészeti utakat alkalmanként kotorják, azokat vékony, letaposott hóréteg fedi, azaz biciklivel járhatók. A kaland kihagyhatatlannak ígérkezett, így már csak az alkalmat, a havazást jelző időjárás-jelentéseket vártuk.
A nagy nap február 10-én virradt ránk, Özséb barátommal reggel hét órakor találkoztunk a Keleti pályaudvaron, majd fél 11-re érkeztünk meg Szilvásváradra. Az állomástól már látszik a község fölé magasodó hegy tetején 600 méter magasságban álló kilátó. Özséb még új volt errefelé, ezért elsőre ijesztően hatott számára, hogy „oda” megyünk...
A kisvasút behavazott, téli álmát alvó állomásának megtekintése után útnak indultunk a Szalajka-völgyben. Az enyhe, de azért tartós emelkedőn vidáman haladtunk, hó is pont annyi volt, hogy még kényelmesen lehetett kerekezni. A túra keményebb része a Bükk-fennsíkra vezető út elágazásánál, a Tótfalu-völgyben kezdődött. Az emelkedő meredekebbé vált, az út kevésbé járttá. Barátom párszáz méter után le is szállt járgányáról, és néhol tolva folytatta. Én ugyan végigtekertem minden egyes métert, de nagy száguldozásra természetesen nem kell gondolni. Ez az a szakasz, ahol az ember nekiláthat lazítani a ruháján. Lekerülhet a kesztyű, esetleg a sapka is, sőt még a kabát is kinyitható. A hegymeneti tekerés igencsak fűt belülről. Ennek ellenére érdekes jelenségek is előfordultak. Özséb hajára és szakállára például ráfagyott a verejték... A kilátó alatti parkolóig kicsit kevesebb, mint egy óra alatt jutottunk fel. Innen csodálatos látvány nyílik a Szalajka-völgyre és Szilvásváradra, így itt érdemes rövid pihenőt tartani.
A parkoló után egyre beljebb jutottunk a bükki rengetegbe. A nagyobb magasság miatt a hó is több volt, autó erre csak elvétve jár, így az út is keményebbre változott. A kellemes, letaposott, széles nyomvályúkat keskenyebbek váltották fel, köztük mély, süppedős hósávval, ezért egyre gyakrabban kényszerültünk megállásra, újraindulásra. A havas úton való biciklizés titka az volt, hogy sikerül-e benne maradni a nyomvályúban. A letaposott havon könnyű volt tekerni, viszont, ha kitértünk, a lazább hó rögtön megfogta a kereket, és már csak nagy szerencsével lehetett visszatérni a jó nyomba. A másik fontos dolog, hogy ügyelni kell a jegesedésekre. Ezért úgy jó hasonló útra vállalkozni, ha nemrég havazott, mert letaposott, de friss havon nem csúszik a kerék.
Az egyik legkeményebb szakasz a Gerennavár utáni emelkedős részen várt ránk. Az út itt meredek, a hó különösen nagy volt, és csak egy keréknyomnyi keskeny nyomvályú állt rendelkezésünkre. A pedál néha leért a hósávig. Szinte csak két-három métereket haladtunk, majd meg kellett állni és újraindulni, de ez sem volt egyszerű, mert a kerék könnyen kipörgött a vékony hó alatt húzódó jégen.
Érdemes pihenőt tartani a néhai erdei vasúti siklópálya felső állomásánál. A Szilvásváradtól közel 11 kilométerre levő Sikló-felsőt körülbelül két és fél óra alatt értük el. A hófödte erdei tisztás, a rajta álló vendégházzal, siklógépházzal és a mementónak meghagyott teherkocsival szinte mesebeli hangulatot teremt. A zúzmarás, hófödte fák, hatalmas fenyők mindig maradásra késztetik az embert, de az utolsó miskolci vonathoz sajnos igyekezni kellett.
Az út vízválasztója a sikló után, az Olasz-kapunál található. Az első világháborús olasz hadifoglyok által készített (innen a név eredete) sziklabevágáson áthaladva kitárult előttünk a Bükk-fennsíki idill, a Fekete-sár varázslatos vidéke. A hatalmas hófödte tisztás szélén némán álltak a szebbnél szebb behavazott fák, koronájuk az eget érte az ízig-vérig téli hangulatú ködös-borús szürkeségben. Az idilli táj magányában kedvünk a tetőfokára hágott, köszönhetően a tudatnak, hogy innen már csak lefelé haladunk. Nem kevés derültségre adott okot, hogy a biciklivázon vitt vizünk megfagyott, így jobbára csak jégkockák szopogatásával olthattuk szomjunkat.
A Fekete-sár után egészen Miskolcig lejt az út, így aki hasonló túrára indul, éltesse az a tudat, hogy ez a szakasz a hosszabb és élvezetesebb is. A sífutólécek nyomában már vígan sercegtek kerekeink a gyönyörű fehér havon, de az önfeledt száguldásban rögtön hidegebb is lett. Hamarosan ismét öltözékünk részévé váltak a kesztyűk, előkerült a tartalék mellény, a vastagabb sapka. Amatőr biciklisek lévén nem hordunk bringás ruhát, így rendes „városi” kinézetben vágtunk neki ennek az útnak is. Hasznosnak bizonyult a kordbársony nadrág alá felvett vékony pizsamanadrág, hasonlóan a magas nyakú, jól záródó pulóverhez. A téli túrák fontos kelléke a lábszárvédő, ez a bicajozásnál is jól jött, jól véd a felverődő hó ellen. Cipőm csak egy városi magas szárú volt, de ez is megfelelt, mivel lábaimat főleg a pedálon kellett tartani. Fontos kellék a síkesztyű, ezen nem fúj át a szél, de érdemes magunknál tartani vékonyabb és vastagabb sapkát is, a hegy-, ill. völgymeneteknél hol egyiket, hol másikat kell felvenni. Csomagunkat, még ha nem is néz ki túl sportosan, célszerű csomagtartóra tenni, mert egy nehéz hátizsák kellemetlen perceket tud okozni, ha ráizzad a hátunkra.
Utunk további részén a Nagy-mező és Jávorkút érintésével közeledtünk Miskolc felé. A Nagy-mezőn némi hóátfúvás nehezítette dolgunkat, itt már-már szinte azt hittük, ott maradunk, de szerencsére ez csak egy rövid szakasz volt. Jávorkút után ismét megjelent a „civilizáció”. Az út kitaposott, gyakran használt, murvával szórt, így szinte semmi különöset nem rejtett. A jégfoltokra azért itt is érdemes vigyázni, különösen, hogy a nehéz út után itt hajlamos az ember nagyobb sebességet megengedni magának. A Garadna völgyébe, a lillafüredi kisvasút egykori Szomorúi rakodójához már sötétben érkeztünk, negyed hatkor.
Innen már fekete, sózott utak vártak bennünket, melyeken Miskolc-Tiszai pályaudvarig tekertünk, hogy hazatérjünk a 19:45 órakor induló Rákóczi gyorsvonattal. Az alvással aznap nem volt probléma, a közel hetven kilométeres havas bicajozás megtette hatását. Mi pedig egy életre szóló élménnyel gazdagodtunk.
