Az első hírek alapján talán csak egy kényelmes utazásnak ígérkezett az idei csíksomlyói búcsúba Budapestről indított különvonat, holott sejteni lehetett, hogy itt valami nagy dolog készül. Erdély földjén ugyanis 64 év eltelte után most közlekedett ismét magyar mozdony vontatta vonat.
A négynapos utat végigkísérő felemelő hangulat már a Keleti pályaudvaron benne volt a levegőben, holott még talán senki sem sejtette, hogy a 017-es, svéd gyártmányú Nohab mozdony, rajta a magyar címerrel és a „MÁV” felirattal milyen hatást fog kiváltani az erdélyi magyar emberekből. Az indulás előtt a zarándokvonatot megáldotta Csernáth Zoltán, a Mátyás templom káplánja, majd hét óra után néhány perccel a „Székely gyors” megkezdte útját a havasok felé.
Az út legfőbb különlegessége az volt, hogy 64 éve nem járt magyar mozdony vontatta vonat arrafelé, mert a román vasút idegen vontatójárművek önálló közlekedését nem engedi. Ez alól csak egy-két kivételt ismerünk, egy hetvenes évekbeli vasútüzemi próbamenetet és egy filmes vonatot. A vonat útját Magyarországon jobbára csak a vasútrajongók figyelme övezte, de amint átléptük a határt, megható pillanatok sora várta az utasokat. Nagyváradon tucatnyi fiatal köszöntötte magyar zászlóval és „Isten hozott” felirattal a különleges járatot és utasait.
Ady városát és az Alföldet magunk mögött hagyva a Sebes-Körös mentén zakatoltunk Kolozsvár felé. A Révi-szoros fenséges sziklafalai alatt, a vadul zúgó folyó mentén, a Király-hágó környékén kezdődött meg igazán a csoda, az erdélyi utazás. A táj lenyűgöző volt, szinte végig kint lógtunk az ablakban. Elhagytuk a csucsai Boncza-kastélyt, jobbról a Bánffyhunyad mögötti messzeségben magasodó hófödte bérceket, majd vonatunk befutott Mátyás szülővárosába, Kolozsvárra. Fogadtatásunk itt sem múlta alul a nagyváradit, a helyi magyarok „Isten hozott vissza kincses városunkba” és „Jó utat az ezeréves határig” feliratú táblákkal köszöntötték a meghatódott rokonokat. Kolozsvár után még hosszú út állt előttünk a Székelyföldig. Vonatunk áthaladt a Szeretfalva-Déda vonalon, melyet 1942. december 5-én adtak át.
A magyarlakta vidékekhez közeledve egyre több és több ember jött ki a vasút mellé. Integető fiatalok, meghatódott férfiak, keresztet vető idős nénik csodálták faluról falura a címeres magyar mozdony vontatta szerelvényt. Gyergyószárhegy állomáson már piros-fehér-zöld zászlókkal fogadták a különvonatot, a legfiatalabbaktól a legöregebbekig, a reverendás plébánostól az öltönyös politikusokig. Székely ruhás lányok és fiúk kürtőskaláccsal, mézes pálinkával kedveskedtek a vendégeknek, akik sűrű zászlólengetéssel, meghatódva viszonozták a szívélyes köszöntést. A négy csíki faluban elszállásolt utasokat valamennyi állomáson hatalmas tömeg köszöntötte, hasonló méltósággal és meghatottsággal. Csíkszentdomokoson rezesbanda játszott, Csíkrákoson pedig már a „magyar honvédeket” köszöntötte egy helybeli, ünnepi ruhába öltözött székely a falu állomásán.
A második napon a Székely gyors a csíksomlyói búcsúba vitte utasait, akik Csíkszeredáig utaztak a magyar vonattal, majd onnan gyalog folytatták útjukat keresztaljakba rendeződve a hegynyeregig. A csíksomlyói búcsút idén is százezrek látogatták meg a világ minden tájáról, így a különvonatot sok magyar rendszámú autó ablakából is köszöntötték dudálással, zászlólengetéssel.
Ezután a gyors Gyimesbükk felé vette az irányt. A nehéz hegyi pályán a magyar mozdony egy román villanygép segítségére is igényt tartott, melyen azonban helyi székely személyzet teljesített szolgálatot, ugyanúgy, mint valamennyi gyimesi állomáson. Így e napon rendhagyó módon a szolgálati értekezés is ismét magyar nyelven zajlott. Gyimesfelsőlok állomástól szinte végig szóltak a mozdonykürtök, válaszul annak a sok száz embernek, akik zászlókkal, könnyekkel köszöntötték az út mentén a vonatot. Gyimesbükk állomásán rég nem látott tömeg vár. A magyar és a székely Himnusz eléneklése után az ünneplő sokaság gyalogosan vonult át az ezeréves határhoz, ahol a helyi plébános és Böjte Csaba atya celebrált ünnepi szentmisét a kontumáci kápolna előtt. A szentmise után a felújított őrház átadása következett. A 30-as számú őrház egykoron a MÁV legkeletibb őrháza volt, majd a román vasút használta 2000-ig. Az ezeréves határ közvetlen közelében, a Rákóczi-vár tövében álló 111 éves vasúti emlék felújítása civil összefogás révén valósulhatott meg. Benne Bilibók Ágoston helyi nyugdíjas vasutas gyűjteményéből kiállítást rendeztek be. Az őrház avatásának záróakkordjaként a magyar mozdony méltóságteljes kürtszóval kísérve begördült az őrház elé.
A gyimesi ünnepségek záróeseménye az állomásépület falán elhelyezett emléktábla leleplezése volt, melyet Pfaff Ferenc néhai MÁV főépítész emlékére állítottak. Ezután a megeredő esőben a különvonat hamarosan visszaindult Madéfalva felé, hogy a helyiekkel eltöltött búcsúest után útját másnap hazafelé vegye. Az utolsó napot a Maros fölső folyása és a Sebes-Körös völgye tette felejthetetlenné.
