Az első hírek alapján talán csak egy kényelmes eljutási módnak ígérkezett az idei csíksomlyói búcsúba Budapestről indított különvonat, holott sejteni lehetett, hogy itt valami nagy dolog készül. Erdély földjén ugyanis 64 év eltelte után most közlekedett ismét magyar mozdony vontatta vonat. Az út hatása rendkívüli volt, így a mintegy 450 utasnak, akik jegyet váltottak az Indóház magazin és a Kárpáteurópa Utazási Iroda által szervezett programra, ezernyi megható pillanatban és egy életre szóló élményben lehetett része.
A négynapos utat végigkísérő felemelő hangulat már a Keleti pályaudvaron benne volt a levegőben, holott még tán senki sem sejtette, hogy a 017-es, svéd gyártmányú Nohab mozdony, rajta a magyar címerrel és a „MÁV” felirattal milyen lelki hatást fog kiváltani az erdélyi magyar emberekből. Az indulás előtt a zarándokvonatot megáldotta Csernáth Zoltán, a Mátyás templom káplánja, majd 7 óra után néhány perccel a „Székely gyors” megkezdte útját a havasok felé.
Az út legfőbb különlegessége az volt, hogy Erdély ismételt elvesztése óta nem járt magyar mozdony vontatta vonat arrafelé, mert a román vasút idegen vontatójárművek önálló közlekedését nem engedi. Ez alól csak egy-két kivételt ismerünk, egy hetvenes évekbeli vasútüzemi próbamenetet és egy filmes vonatot. Ezek azonban csak elszigetelt események voltak, amihez a „hétköznapi” utas nem férhetett hozzá, így a mostani út különlegessége vitathatatlan. Értékét növeli, hogy a román hatóságok most sem szívesen járultak hozzá a magyar mozdony közlekedéséhez, de szerencsére végül minden akadályt sikerült elhárítani.
A vonat útját a csonkaországban jobbára csak a vasútrajongók figyelme övezte, de amint átléptük a trianoni határt, megható pillanatok sora várta az utasokat. Nagyváradon tucatnyi fiatal köszöntötte magyar zászlóval és „Isten hozott” felirattal a különleges vonatot és utasait. Maroknyi csoportjukon kívül itt már román rendőrök és csendőrök lepték el a peront. Innentől valamennyi állomáson, ahol akár csak pár percre, forgalmi okból megállt vonat, a hatóság erői látványosan vigyázták a nyugalmat.
Ady városát és az Alföldet magunk mögött hagyva a Sebes-Körös mentén zakatoltunk Kolozsvár felé. A Révi-szoros fenséges sziklafalai alatt, a vadul zúgó folyó mentén, a Király-hágó környékén kezdődött meg igazán a csoda, az erdélyi utazás. A táj lenyűgöző volt, szinte végig kint lógtunk az ablakban. Elhagytuk a csucsai Boncza-kastélyt, jobbról a Bánffyhunyad mögötti messzeségben magasodó hófödte bérceket, majd vonatunk befutott Mátyás szülővárosába, Kolozsvárra. Fogadtatásunk itt sem múlta alul a nagyváradit, a helyi magyarok „Isten hozott vissza kincses városunkba” és „Jó utat az ezeréves határig” feliratú táblákkal köszöntötték a meghatódott rokonokat. A hatóság jelenléte itt volt a legszembetűnőbb, az állomás minden szegletét csapatostul ellepték az egyenruhások. A kitüntetett figyelem talán nem volt véletlen, két nappal érkezésünk előtt ugyanis román bajnoki címet szerzett a magyar tulajdonban levő „Kolozsvári Vasutas” focicsapat (CFR Cluj) a bukaresti favorit előtt, így a városban amúgy is parázs hangulat uralkodott...
Kolozsvár után még hosszú út állt előttünk a Székelyföldig. Vonatunk áthaladt „Horthy vasútján”, a Szeretfalva – Déda vonalon, melyet 1942. december 5-én adott át a kormányzó. A vonal építése Észak-Erdély visszatérte után vált szükségessé, mivel az új határ elvágta a régi fővonalat, így nem volt közvetlen vasúti eljutási lehetőség a Székelyföld felé. A vasutat, bár sajnos csak szűk két évig állt a MÁV kezelésében, mégis az egyik legfiatalabb magyar vonalnak tekinthetjük.
A magyarlakta vidékekhez közeledve egyre több és több ember jött ki a vasút mellé. Integető fiatalok, meghatódott férfiak, keresztet vető idős nénik csodálták faluról falura a címeres magyar mozdony vontatta szerelvényt. Gyergyószárhegy állomáson már piros-fehér-zöld zászlókkal fogadták a különvonatot, a legfiatalabbaktól a legöregebbekig, a reverendás plébánostól az öltönyös politikusokig.
Székely ruhás lányok és fiúk kürtőskaláccsal, mézes pálinkával kedveskedtek a vendégeknek, akik sűrű zászlólengetéssel, meghatódva viszonozták a szívélyes köszöntést. A négy csíki faluban elszállásolt utasokat valamennyi állomáson hatalmas tömeg köszöntötte, hasonló méltósággal és meghatottsággal. Csíkszentdomokoson rezesbanda játszott, Csíkrákoson pedig már a „magyar honvédeket” köszöntötte egy helybeli, ünnepi ruhába öltözött székely a falu állomásán. A pillanatok megismételhetetlenek voltak, azt hiszem, az 1940-es magyar bevonulás hangulatából érezhettünk meg valamit, akik ott voltunk. Nem túlzás állítani azt sem, hogy szem nem maradt szárazon.
A második napon a Székely gyors a csíksomlyói búcsúba vitte utasait, akik Csíkszeredáig utaztak a magyar vonattal, majd onnan gyalog folytatták útjukat keresztaljakba rendeződve a hegynyeregig. A csíksomlyói búcsút idén is százezrek látogatták meg a világ minden tájáról, így a különvonatot sok magyar rendszámú autó ablakából is köszöntötték dudálással, zászlólengetéssel.
Pünkösd vasárnapján a Székely gyors Gyimesbükk felé vette az irányt, az ezeréves magyar határon álló felújított vasúti őrház átadására. A nehéz hegyi pályán a magyar mozdony egy román villanygép segítségére is igényt tartott, melyen azonban helyi székely személyzet teljesített szolgálatot, ugyanúgy, mint valamennyi gyimesi állomáson, így e napon rendhagyó módon a szolgálati értekezés is ismét magyar nyelven zajlott.
Gyimesfelsőlok állomástól szinte végig szóltak a mozdonykürtök, válaszul annak a sok száz embernek, akik zászlókkal, könnyekkel köszöntötték az út mentén a vonatot. Gyimesbükk állomásán rég nem látott tömeg várta a magyar vonat érkezését. A magyar és a Székely Himnusz spontán eléneklése után az ünneplő sokaság gyalogosan vonult át az ezeréves határhoz, ahol a helyi plébános és Böjte Csaba atya celebrált ünnepi szentmisét a kontumáci kápolna előtt. A szentmise után a felújított őrház átadása következett. A 30-as számú őrház egykoron a MÁV legkeletibb őrháza volt, majd az országvesztés után a román vasút használta 2000-ig. Az ezeréves határ közvetlen közelében, a Rákóczi-vár tövében álló 111 éves vasúti emlék felújítása civil összefogás révén valósulhatott meg. Benne Bilibók Ágoston helyi nyugdíjas vasutas gyűjteményéből kiállítást rendeztek be. Az őrház avatásának záróakkordjaként a magyar mozdony méltóságteljes kürtszóval kísérve begördült az őrház elé, majd a több ezer főnyi lelkes ünneplő közönség a Székely Himnusszal köszöntötte a történelmi pillanatot. E helyen ugyanis 1944 óta nem járt magyar mozdony, de még magyar személykocsikból álló szerelvény sem.
A gyimesi ünnepségek záróeseménye az állomásépület falán elhelyezett emléktábla leleplezése volt, melyet Pfaff Ferenc néhai MÁV főépítész emlékére állítottak. Ezután a megeredő esőben a különvonat hamarosan visszaindult Madéfalva felé, hogy a helyiekkel eltöltött búcsúest után útját másnap hazafelé vegye. Az utolsó nap már sok meglepetést nem tartogatott, de a táj szépsége, a Maros fölső folyásának vidékével, és a Sebes-Körös völgyével azt is felejthetetlenné tette. Ugyanolyan felejthetetlenné, mint amilyen ez a négy nap volt. Aki lemaradt, az készüljön, a szervezők jövőre az ismétlést tervezik!
