BEVEZETŐ

    Alábbi értekezésemben elsősorban a hazai kisvasutak jelenkori, sajnos nem túl szívderítő állapotát kívánom jellemezni, civil szemszögből, érintve műszaki, munkavállalói és szervezeti-üzemeltetési kérdéseket is.

    Az első részben ismertetem kisvasútjaink általános műszaki helyzetét, a pályák és a járművek tekintetében. Kiemelem, hogy az elhanyagolt régi vágányok mellett sajnos az új építésű pályák sem készülnek minden esetben tartós és minőségi műszaki megoldásokkal. Kitérek emellett a kisvasutak pályaalkatrész-beszerzési nehézségeire, különös tekintettel a betonaljakra, használt talpfákra, sínekre és kapcsolószerekre.

    A járműveket illetően kifejtem, hogy az elavult, 50-60 éves járműállomány a hivatásforgalmú vonalak esetében minőségi cserére, míg a turisztikai profillal működő vasutaknál felújításra, korszerűsítésre szorulna.

    Fontos szempont a kisvasutak környezetének minősége, valamint az utastájékoztatás kérdése. E téren sajnos szintén jelentős lemaradás tapasztalható kisvasútjainkon, holott ezek alapvetően befolyásolják az adott vonalak utasvonzó hatását és az utazók közérzetét.

    A második részben egy ritkán érintett témáról, a kisvasúti munkavállalók kilátástalan helyzetéről esik szó. Elemzem a munkáltatók felé jelentkező, magas járulékokkal sújtott bérterhek, valamint az ezzel szemben a munkavállalóknak jutó nevetséges bérezés között feszülő ellentmondást. Nem mehetek el szó nélkül az ebből fakadó fekete „keresetkiegészítések” káros hatásai és az általános munkaerőhiány mellett sem.

    Hozzászólásom harmadik részében szót ejtek arról, hogy több kisvasutunk üzemeltetésében szemléletváltásra lenne szükség. Az alapvetően ipari (erdőgazdasági) célokra létesült kisvasutak még mindig ezen feltételeknek megfelelő üzemeltetési struktúrával bírnak, ami már nem felel meg a mai turisztikai profilnak. A marketingtevékenység és az utasközpontú szemlélet égető hiány a kisvasutak világában.

    A negyedik részben nagy hangsúllyal szólok a civil segítők, vasútbarátok, támogató civil szervezetek kérdéséről. Ezekből ma még sajnos csak kevés található hazánkban, holott a nyugati példák alapján is sejthető, hogy civil összefogás nélkül nincs jövője a kisvasutaknak. Ennek ellenére sok esetben még a meglevő lehetőségeket sem használják ki e téren, holott a civilek önkéntes munkája különös értékteremtő hatással bírhatna.

    Égető probléma az állam szerepvállalásának ötödik részben részletezett kérdése, illetve hiánya. Kisvasútjaink zöme nemzeti értéket képvisel, ezért az állam szabályozó és támogató fellépésére lenne szükség a kisvasutak rendezett jövője érdekében. Szükség lenne átlátható és kiszámítható finanszírozási rendszer és szervezeti struktúra kidolgozására.

    A befejező részben szót emelek a megszüntetésre szánt MÁV-kisvasutak védelmében, bemutatva mind a balatonfenyvesi, kecskeméti, ill. nyírvidéki hálózatok értékeit és a bennük rejlő lehetőségeket. Mindemellett reményemet fejezem ki, hogy kisvasútjainknak, mint hungarikumoknak lehet jövőjük a Kárpát-medencében.