Tavalyi erdélyi – azaz helyesen fogalmazva bánsági – utazásunk talán legmegkapóbb élménye a krassó-szörényi Oravicabányán ért. Már két napja szoktuk az „idegen, de mégiscsak ismerős” vidéket távol a csonkahontól, amikor megálltunk az egykoron főként németajkú városka római katolikus templománál.
Éppen miseidőben érkeztünk, így betérve Isten házába, illendően megálltunk az igencsak üres padsorok mögött. Az ige németül szólt, ám a hívek románul válaszoltak. A beszűrődő napfény sárgás ködében csendben figyeltük a néhány ősz fejet, elmélkedve, vajon melyik rejthet még magyar identitást. A tiszteletes monoton, számunkra csak a liturgia menete alapján ismerős, idegen mondatai között egyszercsak magyar szó hangzott fel! Beleborzongott a hátunk az oravicai templom falai közt csengő magyar mondatok hallatán. Itt, ahol már száz évvel ezelőtt is csak néhány százaléknyi magyar élt, még ma is van kinek anyanyelvünkön hirdetni az igét! Elementáris erővel éltük át a szórványlét rideg valóságát: a római katolikus templom, mint „kis darab magyar föld a román tengerben” hiedelme megdőlni látszott. Keserű volt a felismerés, hogy akkor fogyunk el igazán, amikor már a templom sem lesz magyar. Felemelő és csodás volt ugyanakkor az itthon át nem élhető érzés, a közösséghez tartozás élménye: ha csak páran is, de a „mieink” között voltunk!
Ezzel a kis történettel kívánok ma emlékezni a kilencvenhárom évvel ezelőtt történtekre. Oravicabányán a szentmise ma még háromnyelvű. A templom előtti kis téren Sisi emlékét őrző román és német nyelvű emlékkő, román, angol és francia nyelvű turisztikai tájékoztató... A homlokzaton Szent István szobor.
