Barátságos kolompszóra ébredtünk Torockón. A főtéren álmosan sütött végig a reggeli nap, ki-kibújva a komor felhők közül. Vendéglátóinktól kapott kiadós reggelink elfogyasztása után rövidesen útra keltünk, az Aranyos-menti kisvasút, Verespatak, Abrudbánya és környékük megtekintésére.
A Borrévig tartó szokásos zötykölődés még mindannyiunkat inkább álomba ringatott, de átkelvén az Aranyos folyó hömpölygő vize fölött, rögtön felélénkültünk a kisvasút nyújtotta látnivalók hatására. Rövid kitérővel felkerestük az esti érkezéskor felfedezett közeli alagutat, mely a folyó kanyarulatában levő sziklaszorosban vezeti át a vasutat. A sziklába vájt, itt-ott már beomlott, de még mindig koromszagú alagút bejáratától az Aranyos felé tekintve megérintett bennünket a valaha volt kisvasút és a táj együttesének romantikája. Aranyosbánya felé továbbhaladva rövidesen megérkeztünk Borrév néhai állomásához. A három gazos vágány mellett szépen rendben tartott, jellegzetes MÁV felvételi épület áll, melyet szerencsére laknak. Minden rendben van, csak a vonatok hiányoznak. Innentől számtalan hasonló állomás mellett vezet utunk Abrudbánya felé. Alsóaklos felvételi épülete láttán szinte a néhai Monarchiában éreztük magunkat. A gondozott kertben, idilli tájban álló épület minden ízében eredeti, egykori architektúrával, ablakokkal és színnel hirdeti a vasúti építészet valaha volt nagyságát. Podsága község közelében tekintélyes méretű híd ível át az Aranyosba ömlő patak és az út fölött. Szinte hallottuk a rajta átzakatoló vonatok kattogó-szuszogó zaját, de aztán a patak moraja és a fák suhogása ráébresztett a jelenre.
Ugyanez a jelen Aranyosbánya állomásán sajnos már lehangolóbb formában mutatkozott meg. A több szemét és az elhanyagoltság rögtön éreztette, hogy nagyobb településre érkeztünk. Az előbbiekhez hasonló, nem kevésbé romantikus állomásépületet itt már nem lakják, az elhagyott ház kivert ablakokkal, itt-ott bedöntött falakkal emlékezik egy letűnt szebb korra. Ez a kor azonban még nem is olyan régen is szebb lehetett, a forgalmi iroda ajtaja mellett emléktábla hirdeti, hogy valaha itt élt Ioan Pătcaş, az 1989. decemberi forradalom hőse. Az emléktábla vélhető állításának idején pedig még bőven működött a vasút. Ez utóbbi állapotát azonban még mai elhagyatottságában is igencsak megirigyelhetné nem egy működő csonkaországi kisvasút. A háromvágányos, gazos állomás erős, „nagy” sínekből épült, a sínek „szinte egyenesek”, még csak nem is lötyögnek... A mai Magyarországon sokfelé még a „nagyvonatok” is rosszabb pályán közlekednek, a kisvasúti átlagról nem is beszélve.
Továbbhaladva az Aranyos-menti úton, még vetettünk egy rövid pillantást a folyó fölött Topánfalvánál átívelő, többnyílású kisvasúti acélhídra, majd rövidesen megérkeztünk Verespatakra. A sokat emlegetett, valaha szebb napokat látott bányaváros központjában szálltunk ki az autóból, és eleinte igencsak idegennek éreztük a helyet. A rendezetlen tér elhanyagolt épületekkel, barátságtalan, sötét ablakokkal tekintett ránk, közülük nem egy mögött már nem is függönyt, hanem mennyezet híján a szabad eget láttatva... Miután elegendő erőt és bátorságot gyűjtöttünk a tüzetesebb szemlélődésre, tettünk egy kis sétát a környező utcákban. Néhányszáz méter megtétele után bizonyossá vált számunkra, hogy bánya szinte biztosan lesz, az egész csak idő kérdése. A pusztulófélben (sőt, nem is csak félben...) lévő, de azért piros-sárga-kék trikolórba öltöztetett település legtöbb házán láthattuk a kék táblácskát, mely azt jelzi, hogy az illető épület már a bányavállalkozás tulajdonát képezi. Lehet az műemlék, vagy lakóház, mindegy... Van ahol a műemlékhivatal és a bányavállalkozás táblája közvetlenül egymás szomszédságában található az épületen. A gazdagon díszített, XIX. századi, bányászcímeres házak kovácsoltvas rácsos ablakaikkal, stukkódíszeikkel mind a valaha volt virágzó kisvárosi múltra emlékeztetnek. Megdöbbentő a felismerés, hogy mindennek pusztulnia kell. Az unitárius és a katolikus templom és környékének megtekintésén után benéztünk néhány elhagyott lakóházba is, az egyikben régi, még magyar nyelvű könyveket, újságokat találtunk. Vélhető néhai lakója, Székely Ecaterina azonban már román nyelven kapta szintén ott heverő leveleit Constanţa-ból, vagy „Cluj Napoca”-ból „Roşia Montană”-ba...
A nemesfémbányászat már a római időkben is működött a környéken. Alburnus Maior egykori, kétezer éves bányafolyosóiban ma múzeumot rendeztek be. A bányászat, nem oly mértékben ugyan, mint ahogyan tervezik, de ma is folyik. Ennek legfőbb jele számunkra a község határában felfedezett bányavasút volt, melynek felszíni szakaszára érdemes egy pillantást vetni. A vörös színű patak fölötti hídon átkelve a kétvágányú, villamosított bányavasúti pálya mentén rövidesen eljuthatunk a járműtelepre és a tárók bejáratához, ahol roncs mozdonyok és csillék sora fogadja a látogatót.
Következő állomásunk Abrudbánya volt. A valaha volt gazdagság jeleit hordozó polgárházakkal övezett főtér szomszédságában áll a város katolikus temploma. A gazdag belső díszítésű, XIII. századi alapokon álló Szent Miklós templomot manapság már csak alkalmanként használja a mindössze harminc főt számláló katolikus közösség. A templom méreteiből sejthető, hogy a múltban ez nem így lehetett. Szemközt a város néhai unitárius híveinek temploma, legalábbis, ami még megvan belőle. A XVIII. századi, barokk épületnek ma már csak tornya és falai állnak, teteje rég beszakadt, belsejében erdő nő...
Déva felé menet Brádon tartottunk még egy rövid pihenőt. A szinte kizárólag hatvanas évekbeli betonházakból álló településen nem sok minden késztetett hosszabb maradásra. A város egyetlen nevezetessége az Aranymúzeum, illetve valaha itt is közlekedett egy ipari kisvasút. A múzeumot zárva találtuk, a kisvasút keresésétől pedig a közelgő felhőszakadás tántorított el. Ezek okán azonban már van miért visszatérnünk e vidékre.
