Szilvásvárad-Szalajkavölgy megállóhelyen szálltunk le a vonatról. Ugyanúgy, mint megannyi más alkalommal is, amikor bükki túrára indultunk. Ezúttal azonban valami mégiscsak más volt. Sötét volt, este. A hó éppen akkor kezdett el igen intenzíven „szállingózni”, épphogy látszódott az állomás murvával felszórt felülete. A hazaigyekvő utasok hamar elillantak, így csak mi maradtunk, a két megszállott, élvezve, hogy még hó is kerül éjjeli túránkhoz. Úti célunk Ómassa volt.
Az éjjeli túra határozott előnyének éreztük, hogy nem kell sietni. Este fél kilenc volt, mikor útnak indultunk az állomástól, és tudtuk, hogy nem kell attól tartanunk, hogy nem érjük el Miskolcon az utolsó pesti vonatot, a Rákóczit. Ennek szellemében komótosan megnéztük a kisvasút állomását, melyet még szintén nem láttunk sötétben, de a tavaszt váró kis kocsikon, kihalt állomásépületen kívül mást most sem találtunk. Szokatlan volt ugyan a Szalajka-völgy bejáratának kihaltsága, de sebaj, mi remekül éreztük magunkat.
Eleinte lámpa nélkül vágtunk neki az útnak, de már a „Szilvásvárad vége” táblánál olyan sötétség borult ránk, hogy haladéktalanul elővettük fejlámpáinkat. Vidáman haladtunk előre, egyelőre a Tótfalu-völgyi aszfaltozott erdészeti úton, szokva a sötét erdőt. Volt is mit, lévén első éjjeli utunk, minden vélt vagy valós rossz képzetünk rendre előkerült. „Mi lesz, ha valami fenevaddal találkozunk? Lehet itt vaddisznó? Mit csinál az ilyenkor? Még szerencse, hogy medve csak a Kárpátokban van...” Ehhez hasonló gondolatok váltották egymást köztünk, melyeket rendre viccekkel ütöttünk el, de tagadhatatlan, hogy egy-egy ág reccsenésére, vagy ismeretlen zörejre kicsit sebesebben kezdett verni a szívünk... „Medve nincs, de farkas mintha tévedne néha a Bükkbe...” Ez a kezdeti szokatlan érzet azonban egy csapásra elszállt, amikor letértünk a rendes turistaútra. Innentől ez már komoly túra volt a szemünkben.
Szakadt a hó, egyre vastagabb is lett, fától fáig haladtunk, törzsükön a sárga jelzést keresve. Szerencsére mindig meg is találtuk, de nem kellett nagy fantázia elképzelni, mit is kezdenénk itt, ha nem lenne lámpánk. Hoztunk is eleget belőlük, a pótelemekről nem is beszélve. Ahogy az út egyre meredekebbé vált, úgy lett minden egyre „izgalmasabb”. Fokról fokra magasabban jártunk, egyre több volt a hó, egyre kevésbé fáztunk. Amint felértünk a turistaúton a szerpentin végére, szinte a semmiben találtuk magunkat. Tudtuk, hogy elvileg ismét az aszfaltozott út van a lábunk alatt, illetve, hogy a közelben még egy útjelző táblának is lennie kell, de a fehérségen kívül, amit lámpáink sugara megvilágított, mást nem láttunk. Egy kis nyiladék, ahol nem voltak két-három méteres közelségben tájékozódást segítő fák, elég volt ahhoz, hogy szinte elveszítse az ember az irányérzékét. Kis keresés után előkerült a tábla, így megbizonyosodva arról, hogy ott járunk, ahol sejtjük, immár tudatosan vettük jobbra az irányt. Úgy döntöttünk, hogy eredeti tervünktől eltérően maradunk mégis az aszfaltozott úton, útba ejtve Sikló-felsőt is. Ez később kiváló ötletnek bizonyult, mert Sikló-felsőn, mint szinte mindig, most is volt élet.
Egy barátságos egri társaság tanyázott a vendégházban, akik voltak oly’ szívesek, és megszánták a két őrültet, akik váratlanul előkerültek a téli éjszakában, így örömmel fogadtuk el meghívásukat egy kis felmelegedés erejéig. Szívességükért ezúton is köszönettel tartozunk nekik. Néhány percesre szánt tartózkodásunk végül legalább másfél órásra rúgott, és remek hangulatban telt el. Elbeszélgettünk régi nagy túrákról, ország-világ dolgairól, és nem utolsó sorban elfogyott némi kiváló pálinka is...
Ezen élményekkel feltöltődve, immár még emelkedettebb hangulatban folytattuk utunkat, éjjel fél egy körül a bükki rengetegben. Rövidesen átkeltünk gróf Pallavicini néhai kisvasútjának első világháborús olasz hadifoglyok által áttört sziklabevágásán, az Olasz-kapun, majd szokás szerint egy rövid pihenő, illetve fotó erejéig megálltunk a Fekete-sár varázslatos vidékén. A vidék varázslatosságát ezennel azonban jobbára csak „tudtuk”, hiszen sokat természetesen nem láthattunk belőle. A hangulata azonban így sem volt megvetendő. A halkan aláhulló friss hó ekkorra már legalább tíz-tizenöt centisre duzzadt, a minket körülvevő fenséges csend pedig városi zajhoz szokott füleinknek maga volt a megtestesült idill. A Fekete-sártól szokott úton, a kék kereszt jelzésen haladtunk Bánkút irányába.
Reméltük, hogy Bánkúton szintén lesz valami élet, mivel már jó lett volna kicsit ismét melegbe jutni, de a bezárt síházakon és néhány felzavart kutyán kívül mást nem találtunk. A legkellemetlenebb az volt, hogy sapkáink a szakadó hónak és a rájuk szoruló fejlámpáknak köszönhetően eléggé átáztak, így legfőbb tanulságként azt szűrtük le, hogy ilyen útra legközelebb pótsapkát is vinni kell. Pihenőnk idejére jobb híján kénytelenek voltunk beérni egy fedett tűzifatárolóval, ahol elfogyasztottuk jéggé fagyott szendvicseinket. Ezek után már a legrövidebb utat kerestük Ómassára, ahová kicsit több, mint egyórányi gyaloglás után, reggel négykor meg is érkeztünk.
Fáradtan rogytunk le az érkező első busz üléseire, ahonnan a Tiszai pályaudvarig csak a villamosra való kényszerű átszállás erejéig álltunk fel. Reggel hat óra után pár perccel pedig – az ébredező Miskolcot magunk mögött hagyva – már vonaton ültünk útban hazafelé. A túrán kitűzött távot általában „óvatosan rövidre szabottnak” szoktam megítélni (így utólag...), de vitathatatlan, hogy ez a csekély hatórányi, szakadó hó melletti erdei „időzés” nem kis kalandnak nevezhető.
